szenvedélye ellobog,

mert belátja, hogy a másik,

szív érette nem dobog:

ám ha fojtott izgalomban

még remegne, az se baj:

a víz nem csitul le nyomban,

bár elült a vad vihar.

Jött az óra, válni kellett:

észre sem vetted vajon,

bár szemed láttára pergett,

forró könnyem arcomon?

Megvetetted leplezetlen

önfeláldozásomat.

Féltél, hogyha szánsz, szívedben

újra szítod lángodat.

Ám hiába igyekeznél

szenvedésed rejteni,

mert szerettelek, szerettél,

s nem tudunk felejteni.

Villámot lövelt a mennybolt,

nézd a parton azt a két

sziklát, mely hajdanta egy volt,

s álta vihar dühét:

látod, a két tört vonal hogy

összeillik? Van, amit

a természet egynek alkot,

és a sors kettészakít.