Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem. - Megcsöndesedtem, nem verekszem többé, várom türelmesen, hogy gazdag terveit betöltse életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szivemben, restelem, hogy ember így vagyok, hogy lelkemen és testemen a csonkaság sajog - de rendelés ez, jogerős itélet, nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat, ahogy lehet, csak illő társamat fürkészem a hiú magány helyett, aki ölében és kezében ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre, mi vagy nekem - hát így terelt hálóm elébe a gondos szerelem. hogy fönnakadva gyönge szálain, maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak; szelid verő fényezte békés vonalát utadnak, a nyugalom, e fő erő lengett lényed körül, mint sérthetetlen levegő. -
Szél támad, és elvinni készül, emelgeti a szoknyád, beteg vagyok a rettegéstül, zokogva borulok rád: úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr szökni-akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal: mi lesz, ha nem véd az én hűségem? kis virágos ággal, mi lesz veled? - károdra tennéd. Ijesztenélek, - s panaszkodom inkább: romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül - nyomaidon bedől az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül többé se ég, se föld, mindenfelől a hiány szakad rám, - te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer, mi vagy nekem, most, amikor már húzódol, menekszel, s nehéz fejem horgadva várja: koszorúzza meg már a szerelem.